Az elengedést több lépésből áll és nem megy egyről a kettőre. Adjunk időt magunknak, hogy meggyászoljuk a veszteségünket. Elsősorban fogadjuk el, hogy vége nincs tovább, éljük át a fájdalmat, haragot, dühöt. Engedjük el a hozzá fűződő jövő képünket, vágyainkat, reményeinket. Ilyenkor sokat segít, ha beszélünk róla, vagy írjunk levelet az illetőnek, de ki is ordíthatjuk magunkból.
Utána lépünk a következő ponthoz a megbocsájtáshoz: megbocsájtunk önmagunknak és a másiknak. Könnyebben megy, ha megpróbálunk az ő szemüvegén keresztül látni a világot. Jobban megértjük mért viselkedett úgy, milyen rugók mozgatták. Nekem milyen szerepem volt benne? Mit tanultam meg tőle?Talán megtanított jobban szeretni? Talán mellette mindig különlegesnek éreztem magam?Itt is segít ha levelet írunk neki, hogy miért vagyunk neki hálásak. Így saját magunkon is segítünk, hogy jobb kedvünk legyen. A hálával emeljük a rezgésszintünket.
Jöhet a harmadik pont a tovább lépés, azaz az elengedés. Görcsösen ne akarjunk elengedni, mert beleragadunk és pont ellenkezőjét érjük el, de ha a fókuszunkat áthelyezzük másra, próbáljunk ki új dolgokat, minden nap tegyünk olyant, ami boldoggá tesz. Ici-pici lépés naponta, de jobban fogjuk érezni magunkat.Boldogabban szebbnek látjuk a világot, és a végén az emlékek is megszépülnek és, nem fognak fájdalmat okozni.
Ne siettesd , hagyd megtörténi a folyamatot. Mindenkinek más intervallum kell, hogy feldogozza a vele történteket. Hallgass a belső hangodra megsúgja éppen mire van szükséged.
