Találkozásunk sorsszerű volt. Kiválasztottál, én akkor még nem hoztam meg a döntésem, hogy ő kell. Ahogy telt az idő elvarázsoltál a humoroddal, a barátságból szép lassan kibontakozott egy hatalmas, minden elsöprő szerelem. Mert ezek voltunk mi egymásnak, soha nem nyugvó vihar, akik állandóan egymásnak feszülnek. Oly sok veszekedés és kibékülés tarkították a napjainkat, hogy útközben elvesztettük saját magunkat és egymást. Csoda és a pokol váltakozott egymással; csoda volt, mikor szerettük egymást, mikor együtt nevettünk, mikor együtt kirándultunk, mikor táncoltunk, mikor megpihentünk egymás mellett. Pokol volt, mikor gyűlölködtünk, egymásra mutogattunk, mikor veszekedtünk, mikor lelkileg legyaláztuk egymást. Annyira nem tudtuk egymást elfogadni a hibáival, sebeivel, hogy ez mindig ott volt kettőnk között kimondva, kimondhatatlanul. Egymásra vetítettük, amit magunkba nem tudtunk elfogadni és szeretni.
Jó tanító voltál, tükröt tartottál, csak akkor még nem tudtam, hogy ez nem rólad szól, hanem rólam, az én sebeimről, az én hiányosságaimról. Csak hibáztattalak, hogy nem vagy elég jó, ezt én nem akartam, nem így akartam, rád tolva, minden felelősséget, hogy minden a te hibád. A saját poklomba is belerángattalak, ahol az önutálat, gyűlölet volt az úr, és már nem tudtalak a szeretet szemüvegén keresztül nézni. Elvesztettük egymást a csaták, hadak útján, de már nem találtuk a visszavezető utat. Tele voltunk már láthatatlan sebekkel, több helyről véreztünk, és nem tudtunk megbocsátani, összetörtük egymást. Az elsöprő szerelmünk már csak romokat hagyott maga után, mindent fel/elégetett. Útjaink szétváltak.
A sebeimet elkezdtem begyógyítani, nem volt mindig könnyű. Jött a harag, a düh, a szégyen és megint téged hibáztattalak, hogy tehetted ezt velem. Lépésről - lépésre megértettem, hogy én hagytam magam, hogy áldozat szerepbe tudjak tetszelegni melletted. Kemény, fájdalommal teli önismereti útra tereltél, szilánkokkal, tüskékkel.
Éveken keresztül húzkodtam ki ezeket a szilánkokat, tüskéket,még nem jöttek a megértések. Az elfogadás, hogy én is emberből vagyok, nekem is vannak hibáim, így eltudtam fogadni, hogy te abban a pillanatban és helyzetben, azt nyújtottad, amit akkor tudtál adni. Te odaadtad mindened nem tudtam értékelni. Nem tudtalak, úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna.
Megtanultam, hogy az én szerepem ugyan akkora, mint neked, egy kapcsolat közös felelősség, két emberen múlik merre tart, mennyire tudnak együtt működni. Mennyire tudlak én elfogadni? Mennyi felelősséget vállalok? Mennyire szeretem és becsülöm magam? Mennyire tudlak én megbecsülni?
Ma már tudom, hogy ajándék voltál/ vagy az életembe. Most már azt tudom mondani, hálás szívvel, hogy köszönöm az 5 évet, minden csodájával és poklával. Annyi mindenért vagyok hálás: köszönöm neked, hogy megtanítottál főzni, köszönöm a humorod (sittyi-suttyi), megtanítottad, hogy önmagam tiszteljem, hálás vagyok a figyedelmedért, a szeretetedért, az ölelésekért, a csókokért, mert mindig megvigasztaltál és soha nem hagytál magamra. Melletted mindig kivételesnek éreztem magam, köszönöm.
Nincsenek véletlenek mindenek, így kellett történnie, ahogy történt.
A sorsom voltál, és én a te sorsod.
Puszi: Melinda
Források:
Kép: pinterest.com
.png)
